.

Főoldal Fejezetek TörténetrőlTrailer

2015. szeptember 28., hétfő

2. Fejezet Straub Gimnázium

A téli szünet után, a hétköznapok visszatértek a régi megszokott kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges, egy új és ismeretlen helyen. Peter, mint akit rakétából lőttek ki, úgy pörgött hajnalban. Daniel nagyon fáradt volt, de reggelizés közben már magához tért, és újabb jajgatásba kezdett.
– Aj, nem szeretnék menni. Utálom, hogy megint barátkoznom kell.
– Én ott leszek neked, kedves bátyus – mondta jókedvűen. De miért is ne lenne remek a hangulata, sok év után végre ez az első olyan napja, mikor is nem gyomorgörccsel fog elindulni
– Remek… Ettől sokkal jobb kedvem lett – forgatta szemét Danny, majd bágyadtan vállára dobta hátizsákját, s megindult a bejárati ajtó felé.
Peter is hátára dobta táskáját, harapott egy utolsó nagy falatot szendvicséből, és szaladt a testvére után.
– Larry vigyázzatok az úton – kérte Mrs. Harriet a férjét, mikor is ő felkapta az asztalról a kocsikulcsot.
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta feleségét
Mikor Larry megállt az iskola előtt, Danny és Peter megpillantották az épületet, amitől a hideg is kirázta őket. Az épület úgy nézett ki, mintha évtizedek óta nem újították volna meg. A redőnyök lehúzva, a festék több helyen leperegve. Az udvaron a padokat benőtte a gaz, mindenhol szemét hevert. Jól látszott, hogy senki nem gondozza egy ideje. De ha ez még nem lenne elég, egy árva lélek sem volt a környéken.
– Hogy néz ki ez a suli? – kérdezte száját húzva Peter.
Bátyja ránézett karórájára, majd tovább indult.
– Gyere Peet. Attól hogy az épület már több mint száz éves, a suli még jó lehet.
– Igen, de a redőnyök? Miért vannak leengedve? – folytatta Peter.
– Már nem látszol annyira lelkesnek – mosolygott Danny.
Bátyját annyira nem foglalkoztatta a dolog. Tudta, idővel mindenre meg fogják kapni a választ.
Az iskolában nagyon kevés diák mászkált, pedig a becsöngetésig már csak egy perc volt hátra. „Talán valami járvány lehet ebben a városban”- elmélkedett Daniel. Elköszönt öccsétől, majd elment megkeresni az osztályát. A második szintre kellett mennie a 25-ös teremhez. Tudomása szerint harmincan jártak ebbe az osztályba, mégis a folyóson nagyjából tíz diák várakozott. Daniel nem szólt senkihez, úgy döntött majd a leendő padtársával kezd el diskurálni.
A csengő megszólalt, és a tanár meg is jelent, nyomában a maradék húsz diákkal, akik hiányoztak. Daniel nem tudta hova tenni a dolgot. Honnan jöttek, és hol voltak eddig? A teremben Daniel a legutolsó padban foglalt helyet, mert nem szeretett a tanár közelében lenni. Szerencséjére senki nem ment oda hozzá, azzal a szövegel, hogy „bocs, de ez az én helyem”. Nem sokkal utána, leült mellé egy fekete hajú, barna szemű fiú. Rögtön Danielhez fordult, és bemutatkozott.
– Szia. Kevin Taylor vagyok.
– Szia!  Daniel Sawyer. – fogott kezet a másikkal
Elkezdődött az óra, de a redőnyökhöz senki nem nyúlt. Danny először arra tippelt, talán filmet fognak nézni, de miután a tanár villanyt oltott és elkezdett tanítani, már rájött, hogy nem így lesz. Odahajolt padtársához, hátha ő többet tud erről.
– Miért kell lámpafénynél tanulnunk, hisz kint világos van.
– Fogalmam sincs – súgta vissza neki Kevin.
Dannyt nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért úgy döntött megkérdezi a tanárt. Kezét a magasba emelte, és ahogy tekintete találkozott a tanáréval, már mondta is.
– Tanár Úr kérem! Miért nem húzzuk fel a redőnyöket? Hiszen kint nappal van!
Ahogy elhangzott a kérdés, több diák is rá szegezte a tekintetét. Egyesek megértően, mások dühösen néztek rá. Daniel nem szeretett a középpontban lenni, így zavarba is jött a sok fürkésző tekintettől. A tanár először elmosolyodott, mintha mulatna a kérdésen, amit valószínűleg sokszor feltettek már neki. Majd mikor szóra nyitotta a száját a tekintette elkomorult.
– Mert ez így pontosan megfelel nekünk. Maga csak másolja azt, amit én a táblára írok, és ne törődjön mással!
Dannyel meghökkent a tanár válaszától. Arra számított, hogy valami logikus magyarázatot fog kapni. Végül inkább nem mondott semmit, csak némán bólintott, és mélyen a füzetébe temetkezett. A diákok szinte egyszerre fordultak vissza, és többé ügyet sem vetettek rá. Kevin is csendben írt, de jelezte neki, hogy ezt nem kellett volna. A nap hátralevő részében sem történt semmi változás. A redőnyök ugyanúgy maradtak, mint az első órán. Habár Danny még mindig választ akart kapni erre, inkább csendben maradt és a többi tanárnak nem tette fel a kérdést. Sejtette, hogy egyik sem fogja elárulni neki az okát.
Suli után Danny hazaindult, nem szeretett sétálni, de nem volt más választása. Az apjának bent kellett maradnia a munkahelyén, így nem tudott értük jönni. Legalább nem lakunk messze – gondolta. Mikor hazaért, első dolga az volt, hogy elmesélte az anyjának a furcsa esetet.
– És az a legfelháborítóbb hogy lámpafénynél kell tanulnunk! – fejezte be a mesét Danny.
Anyján látszódott a hitetlenkedés. Nem hitt a fiának. Éppen hangot akart ennek adni, mikor hirtelen a bejárati ajtó hangos csapódása zavarta meg. Peter rontott be, ügyet sem vetve arra, hogy a táskáját útközben a fal mellé dobta, egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy minél hamarabb elpanaszolja a mai napját.
– Képzeld Anyuci! Szörnyű ez az iskola! – kezdett ő is bele, de Mrs. Harriet közbe szólt.
– Na, most már elég legyen! Nektek semmilyen iskola nem felel meg? Eddig az osztályotokkal volt probléma, most már az iskola látványától is rosszul vagytok?– háborodott fel – Danny te is tudod jól, hogy ez a harmadik iskolátok.  Tizennyolc éves vagy, tedd le azt az érettségit, nem olyan nehéz az!
– De anyu… – próbált védekezni, de az anyja közbe szólt
– Nem érdekel, mit mondotok, nem fogunk megint iskolát váltani.  Soha többé!  A Straub Gimnáziumot végig kell járnotok. Majd megszokjátok! Ezzel befejeztem. – hogy ezt nyomatékosítsa is bennük, hátat fordított és folytatta tovább a mosogatást.
Daniel tudta, hogy teljesen felesleges tovább vitatkozni.
– Gyere Peet, menjünk a szobánkba - Intet felé Danny
Lassan baktattak fel az emeletre. A csendet Peter szakította meg.
– Nem értem én anyát, úgy viselkedik, mintha tök normális lenne, hogy fényes nappal lámpafénynél tanulunk.
-          Ne foglalkozz vele, tudod milyen. Szerintem, el sem hiszi ezt az egészet. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy holnap is oda kell mennem – mondta Danny, és érezte, ahogy a szőr feláll a karján
-          Engem is, de legalább így az első nap után az osztálytársaim normálisnak tűnnek.– mondta optimistán Peter
-          Szép is lenne, ha ők is flúgosan lennének! Akkor tuti, hogy nem mennék többet, és az sem érdekelne, ha anya emiatt kitérne a hitéből – mondta határozottan Danny.

Ezután már egyikük sem szólt egy szót sem, nem volt mit mondani. Némán, a gondolataikba merülve mentek be a szobáikba.

2015. szeptember 23., szerda

1. Fejezet Dayton Hill



A 71-es autópályán egy piros Ford Kupé zúgott végig. A kormánynál egy ősz hajú férfi ült, Larry Sawyer, és mellette felesége Mrs. Harriet. A nő haja a válláig ért, ugyanolyan gyönyörű barna színe volt, mint a szemének. Mögöttük a két gyermekük, a tizennyolc éves Daniel Sawyer, és a tizenöt éves Peter Sawyer ült. Dayton Hill-be tartottak, az új kisvárosba, ahová költözni fognak. Ezelőtt Portlandben éltek, ahol egy szörnyű tragikus esemény miatt, úgy döntöttek, hátrahagyják a múltat, és új életet kezdenek.
 – Apa, mikor fogunk megérkezni? Messze van még? – kérdezte türelmetlenül Peter.
– Tizenöt perc és látni fogjuk a várost – válaszolt félig oldalra fordítva a fejét.
Peter rettenetesen unta az utat, ha kinézett az ablakon, csak a nagy fehérség nézett vissza rá. Hó borította az egész szántóföldet. A hegyeket már órákkal ezelőtt elhagyták, azokban még örömét lelte egy kicsit. Úgy döntött pihen, ezért lehunyta a szemét. Bátyja könyvet olvasott, ezzel szórakoztatta magát útközben. Peter lassan elaludt, mert kifárasztotta a több órás utazás. Bátyja mély hangja rántotta ki az öntudatlanságból.
– Megérkeztünk? – kérdezte.
– Igen, ez már Dayton Hill! – felelte örömteli hanggal az apja.
Mrs. Harriet izgatottan csapta össze a kezeit.
– Na, gyerekek, izgultok?
– Nagyon – felelte bosszúsan a nagyobbik testvér.
Az autó lassított a tempón, mivel már házak kísérték mindkét oldalról.  Dayton Hill távol állt a nagyvárosoktól. Lapos épületei egyhangúan sorakoztak a főút mellett. Posta, városháztér, bank, benzinkút. Larry jobbra kanyarodva letért a főútról, és egy kertvárosba fordult.
– Melyik lesz a mi házunk? – kérdezte kíváncsian Peter.
– Ez még a Baker street, a mi házunk pedig a Meris street-en áll.
Daniel összecsukta a könyvet, és kinézett az ablakon.
– Új város… Új emberek… Osztálytársak… Marha jó… – mondta csalódottan.
– Hidd el, tetszeni fog! Itt az emberek összefognak. Ez sokkal kisebb város, mint Portland – felelte az édesanyja.
Danielt  kirázta a hideg erre a mondatra. Nem akarta, hogy bárki is tudjon róla bármit is, nem akart új iskolát, új barátokat. Semmi másra nem vágyott, minthogy visszaforduljanak és újra Portlandbe legyenek. A régi életét akarta, még akkor is, hogy tudta azt soha nem fogja visszakapni. Ha nem lett volna az a tragédia, most nem lennének  itt. A franc essen bele – gondolta.
– Megérkeztünk! – jelentette be boldogan Larry.
Az autó befordult egy mellékutcába, majd az ötös szám alatt álló ház előtt leparkolt.
Larry kipakolta a dobozokat az autó csomagtartójából.
– Gyere Danny, segíts légy szíves! – kérte, miközben megemelt egy nagyobb dobozt.
A fiú a segítségére sietett.
Peter tátott szájjal állt a postaláda mellett, melyen még az előző lakók neve díszelgett. Mrs. Harriet megállt fia mellett, majd gyengéden megsimogatta tarkóját.
– Tetszik?
– Nagyon!
Egy gyönyörű fehér egyszintes ház nézett vissza rájuk A gyepet kavicsokkal bevont járda választotta el, ami egészen a bejárati ajtó előtt lévő lépcsőig húzódott. A lépcsőt vörös színű járólap fedte. Mindez természetesen nem látszódott a frissen esett hó miatt.
Harriet a bejárati ajtóhoz sietett, majd benyitott. A berendezett házba lépve egy lépcső magasodott előttük, utat adva az emeletre. Az alsó szinten balra a nappali állt, abból nyílt a konyha és az étkező. Harriet ennek kifejezetten örült. A régi lakásban a konyha és a nappali messze volt egymástól. Míg ő a vacsorát készítette, a család férfi tagjai a nappaliban ültek. Peter általában az apjával tévét nézett, míg Daniel olvasott az egyik fotelben. Ilyenkor mindig magányosnak érezte magát. De ez itt meg fog változni, soha nem lesz egyedül, hiszen főzés közben is a kis családjával tud lenni.
– Megnézhetem az emeletet anyu?
– Persze, kincsem. A szobáitok is fent lesznek.
– Király!
Peter szélsebesen feltrappolt a lépcsőn. Mikor az utolsó lépcsőfokot is megtette, egy hosszú folyósóra érkezett. Körbenézve, három ajtót látott. Gondolkodás nélkül benyitott minden hova. Az első szoba a bátyjáé volt, össze sem lehetne téveszteni az övévvel. Nem igazán akart itt körülnézni. Becsukta az ajtót és továbbment. A második ajtón belépve a fürdőszobában találta magát.
Ezután elindult az utolsó ajtóhoz. Tudta, hogy mi lesz mögötte, mégis olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. Belépve becsukta maga mögött az ajtót, ledőlt az ágyára, és boldog volt. Tudta, hogy hazaért.

Miután a cuccok egy részét a helyükre pakolták, Danny fáradtan az ágyába zuhant. Egyáltalán nem örült a költözésnek, hiszen csomó barátja Portlandben maradt. Vele ellentétben Petert feldobta a változás. Öccse nem szeretett Portlandben lakni. Nem igazán jött ki az osztálytársaival, nem voltak barátai. Különc volt, emiatt sokszor bántották. De valahogy ezek mindig leperegtek róla, soha nem látszódott rajta a jókedven kívül más érzelem. Még akkor sem, mikor egyszer óra előtt az osztálytársai körbevették, és különböző obszcén szavakkal illették. Nem csinált semmit, csak emelt fejjel állt ott és mosolygott, mint aki nem is lenne ott lélekben. Csak akkor mozdult meg, mikor bejött a tanár, és mindenkit a helyére küldött. Ekkor szépen lassan, a padjához ballagott, de a mosoly még akkor sem tűnt el arcáról. Mikor közölték a szülei, hogy költöznek, boldog volt. Tudta, hogy nem szabadna, hiszen meg van az oka, hogy miért is jönnek el, de egyszerűen nem tehetett róla. Örült, hogy új iskolába fog járni, és tudta, itt minden más lesz.


Az iskolával kapcsolatos dolgokat Harriet időben elintézte. Daniel a tizenkettedik évfolyamba, míg Peter a kilencedikbe került. A téli szünet még egy napig tartott. Ezalatt az idő alatt, lassan de biztosan beköltöztek Sawyerék.

Bétázója: Mózes Katalin