A téli szünet után, a hétköznapok visszatértek a régi
megszokott kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges, egy új és
ismeretlen helyen. Peter, mint akit rakétából lőttek ki, úgy pörgött hajnalban.
Daniel nagyon fáradt volt, de reggelizés közben már magához tért, és újabb
jajgatásba kezdett.
– Aj, nem szeretnék menni. Utálom, hogy megint barátkoznom kell.
– Én ott leszek neked, kedves bátyus – mondta jókedvűen. De miért is ne
lenne remek a hangulata, sok év után végre ez az első olyan napja,
mikor is nem gyomorgörccsel fog elindulni
– Remek… Ettől sokkal jobb kedvem lett – forgatta szemét Danny, majd
bágyadtan vállára dobta hátizsákját, s megindult a bejárati ajtó felé.
Peter is hátára dobta táskáját, harapott egy utolsó nagy falatot
szendvicséből, és szaladt a testvére után.
– Larry vigyázzatok az úton – kérte Mrs. Harriet a férjét, mikor is ő
felkapta az asztalról a kocsikulcsot.
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta feleségét
Mikor Larry megállt az iskola előtt, Danny és Peter megpillantották az
épületet, amitől a hideg is kirázta őket. Az épület úgy nézett ki, mintha
évtizedek óta nem újították volna meg. A redőnyök lehúzva, a festék több helyen
leperegve. Az udvaron a padokat benőtte a gaz, mindenhol szemét hevert. Jól
látszott, hogy senki nem gondozza egy ideje. De ha ez még nem lenne elég, egy
árva lélek sem volt a környéken.
– Hogy néz ki ez a suli? – kérdezte száját húzva Peter.
Bátyja ránézett karórájára, majd tovább indult.
– Gyere Peet. Attól hogy az épület már több mint száz éves, a suli még jó
lehet.
– Igen, de a redőnyök? Miért vannak leengedve? – folytatta Peter.
– Már nem látszol annyira lelkesnek – mosolygott Danny.
Bátyját annyira nem foglalkoztatta a dolog. Tudta, idővel mindenre meg
fogják kapni a választ.
Az iskolában nagyon kevés diák mászkált, pedig a becsöngetésig már csak egy
perc volt hátra. „Talán valami járvány lehet ebben a városban”- elmélkedett
Daniel. Elköszönt öccsétől, majd elment megkeresni az osztályát. A második
szintre kellett mennie a 25-ös teremhez. Tudomása szerint harmincan jártak ebbe
az osztályba, mégis a folyóson nagyjából tíz diák várakozott. Daniel nem szólt
senkihez, úgy döntött majd a leendő padtársával kezd el diskurálni.
A csengő megszólalt, és a tanár meg is jelent, nyomában a maradék húsz
diákkal, akik hiányoztak. Daniel nem tudta hova tenni a dolgot. Honnan jöttek,
és hol voltak eddig? A teremben Daniel a legutolsó padban foglalt helyet, mert
nem szeretett a tanár közelében lenni. Szerencséjére senki nem ment oda hozzá,
azzal a szövegel, hogy „bocs, de ez az én helyem”. Nem sokkal utána, leült
mellé egy fekete hajú, barna szemű fiú. Rögtön Danielhez fordult, és
bemutatkozott.
– Szia. Kevin Taylor vagyok.
– Szia! Daniel Sawyer. – fogott kezet a másikkal
Elkezdődött az óra, de a redőnyökhöz senki nem nyúlt. Danny először arra
tippelt, talán filmet fognak nézni, de miután a tanár villanyt oltott és
elkezdett tanítani, már rájött, hogy nem így lesz. Odahajolt padtársához, hátha
ő többet tud erről.
– Miért kell lámpafénynél tanulnunk, hisz kint világos van.
– Fogalmam sincs – súgta vissza neki Kevin.
Dannyt nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért úgy döntött megkérdezi a
tanárt. Kezét a magasba emelte, és ahogy tekintete találkozott a tanáréval, már
mondta is.
– Tanár Úr kérem! Miért nem húzzuk fel a redőnyöket? Hiszen kint nappal
van!
Ahogy elhangzott a kérdés, több diák is rá szegezte a tekintetét. Egyesek
megértően, mások dühösen néztek rá. Daniel nem szeretett a középpontban lenni,
így zavarba is jött a sok fürkésző tekintettől. A tanár először elmosolyodott,
mintha mulatna a kérdésen, amit valószínűleg sokszor feltettek már neki. Majd
mikor szóra nyitotta a száját a tekintette elkomorult.
– Mert ez így pontosan megfelel nekünk. Maga csak másolja azt, amit én a
táblára írok, és ne törődjön mással!
Dannyel meghökkent a tanár válaszától. Arra számított, hogy valami logikus
magyarázatot fog kapni. Végül inkább nem mondott semmit, csak némán bólintott,
és mélyen a füzetébe temetkezett. A diákok szinte egyszerre fordultak vissza,
és többé ügyet sem vetettek rá. Kevin is csendben írt, de jelezte neki, hogy ezt
nem kellett volna. A nap hátralevő részében sem történt semmi változás. A
redőnyök ugyanúgy maradtak, mint az első órán. Habár Danny még mindig választ
akart kapni erre, inkább csendben maradt és a többi tanárnak nem tette fel a
kérdést. Sejtette, hogy egyik sem fogja elárulni neki az okát.
Suli után Danny hazaindult, nem szeretett sétálni, de
nem volt más választása. Az apjának bent kellett maradnia a munkahelyén, így
nem tudott értük jönni. Legalább nem lakunk messze – gondolta. Mikor hazaért,
első dolga az volt, hogy elmesélte az anyjának a furcsa esetet.
– És az a legfelháborítóbb hogy lámpafénynél kell
tanulnunk! – fejezte be a mesét Danny.
Anyján látszódott a hitetlenkedés. Nem hitt a fiának.
Éppen hangot akart ennek adni, mikor hirtelen a bejárati ajtó
hangos csapódása zavarta meg. Peter rontott be, ügyet sem vetve arra,
hogy a táskáját útközben a fal mellé dobta, egyetlen cél lebegett a
szeme előtt, hogy minél hamarabb elpanaszolja a mai napját.
– Képzeld Anyuci! Szörnyű ez az iskola! – kezdett ő is
bele, de Mrs. Harriet közbe szólt.
– Na, most már elég legyen! Nektek semmilyen iskola
nem felel meg? Eddig az osztályotokkal volt probléma, most már az iskola
látványától is rosszul vagytok?– háborodott fel – Danny te is tudod jól, hogy
ez a harmadik iskolátok. Tizennyolc éves vagy, tedd le azt az
érettségit, nem olyan nehéz az!
– De anyu… – próbált védekezni, de az anyja
közbe szólt
– Nem érdekel, mit mondotok, nem fogunk megint iskolát
váltani. Soha többé! A Straub Gimnáziumot végig kell
járnotok. Majd megszokjátok! Ezzel befejeztem. – hogy ezt nyomatékosítsa is
bennük, hátat fordított és folytatta tovább a mosogatást.
Daniel tudta, hogy teljesen felesleges tovább
vitatkozni.
– Gyere Peet, menjünk a szobánkba - Intet felé Danny
Lassan baktattak fel az emeletre. A csendet Peter
szakította meg.
– Nem értem én anyát, úgy viselkedik, mintha tök
normális lenne, hogy fényes nappal lámpafénynél tanulunk.
- Ne foglalkozz vele,
tudod milyen. Szerintem, el sem hiszi ezt az egészet. Kiráz a hideg, ha arra
gondolok, hogy holnap is oda kell mennem – mondta Danny, és érezte, ahogy
a szőr feláll a karján
- Engem
is, de legalább így az első nap után az osztálytársaim normálisnak tűnnek.–
mondta optimistán Peter
- Szép
is lenne, ha ők is flúgosan lennének! Akkor tuti, hogy nem mennék többet, és az
sem érdekelne, ha anya emiatt kitérne a hitéből – mondta határozottan Danny.
Ezután már egyikük sem szólt egy szót sem, nem volt
mit mondani. Némán, a gondolataikba merülve mentek be a szobáikba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése