18. Fuss az életedért

Cin idegesen toporzékolt a lépcső tetején, bár a kicsengetésen és becsengetésen túl voltak, ő mégsem mozdult el a helyéről. A fény nem engedte ki a diákokat a termükből, és így úgy döntött addig vár, amíg be nem sötétedig. Ha nem érnek fel időben, akkor elhagyja a várost.

            A nap vészesen ereszkedett a horizont felé. Cin folyamatosan az emeletet pásztázta, mert hallotta hogyan próbálkoznak kijutni a termekből. Az ajtók kinyíltak, majd bevágódtak. A fény intenzitása még túl erős volt, de ahogy Cindy úgy a vámpírok is tudták, hogy már csak percek kérdése az egész.

A pince mélyéről futás zaja hallatszott, amitől megrémült. Vajon a barátai lesznek, vagy vérszomjas dühös vámpírok?

Szíve, ami már amúgy is hevesen vert, Dylant megpillantva még jobban rázendített. A fiú kettesével szedte a lépcsőfokokat, arcát eltorzító félelem elillant, ahogy meglátta Cindyt. Szinte neki szaladt, és szorosan magához ölelte. Mindketten megkönnyebbültek, hogy végre újra érezhették egymást. Cin mohón szájon csókolta, majd értetlenül pislogott a két fiúra. Az emeletről még mindig hallható volt a temérdek vámpír démoni hörgése, az ajtók csapkodása.

– Sikerült? Megöltétek az igazgatót? – kérdezte reménykedve.

– Nem… sajnos nem volt ott – csóválta fejét Dylan.

– Micsoda?! És akkor most mi lesz? – trillázta Cindy, de ekkor több tucatnyi lábdobogás hangja, kezdett közelíteni feléjük. Dylan megragadta barátnője kezét, és kirohantak az épületből. A nap teljesen eltűnt, már csak halovány fény pislákolt, ami homályos szürkületet idézett elő.

A botanikus teremig meg sem álltak, Kevin futás közben hátra pillantott, és a látványtól egész teste reszketni kezdett. Az iskola diákjai fejvesztve rohantak utánuk. Mind vicsorogva vérvörös szemekkel, állatias tekintettel szaladtak. Lehettek körülbelül ötvenen, vagy hatvanan… Ha ezek beérik őket, akkor nekik végük. Kevin még gyorsabban szedte a lábát és megelőzte barátait, így előre ki tudta nyitni az üvegház ajtaját. Dylan és Cindy szinte berepültek az ajtón és átszaladtak a terem végébe, ahol az UV lámpák kapcsolója várakozott. Kevin éppen csak kezébe vette, amikor az üvegajtó kicsapódott és elégedetten vigyorgó diákok léptek be rajta.

– Még várj, hogy minél többen legyenek… – suttogta Dylan. Kevin kezében a kapcsoló úgy reszketett, mint a nyárfalevél, Cindy Dylan karjába kapaszkodott és megbújt mögötte. A rengeteg vámpír látványa, vérfagyasztó volt. A temérdek élőhalott, akik lassan, mint mikor a vad becserkészi áldozatát, lépkedtek beljebb. Az UV lámpákat úgy kötötték össze, hogy mind az ajtó felé nézett, a plafonról.

Kevin döbbenten pislogott a diákok közül kilépő Ashlyre. A lány kedvesen mosolygott rá, és szinte hívta magához a szemeivel.

– Kevin, Kevin… – szólt édesen csengő hangján. – Ugye nem fogod bántani a szerelmedet?

A fiú tétován tartotta a kezében a kapcsolót. Dylan aggódva figyelte barátját, aki mintha elbizonytalanodott volna. Tisztában volt vele, hogy a gomb megnyomásával iszonyú kínt fog okozni Ashlynek…

– Kev, meg kell nyomnod! – hallotta Dylan hangját, amit ebben a percben iszonyatosan gyűlölt, mert tudta, hogy igaza van.

– Most! – kiáltotta Dylan.

Kevin behunyta szemét és benyomta a gombot. Hangos kattanás, majd a felizzó lámpák sercegésének hangja válaszolt. A fény fellobbant a diákok, pedig kezüket arcuk elé kapva felordítottak. Bőrük pillanatok alatt összeégett, a termet pedig belepte az égett húsnak a szaga. Cin úgy érezte rögtön kidobja a taccsot, de úgy tűnt még erre sincs ideje. Kevin közben kinyitotta a mögöttük lévő ablakot, és Dylan odahúzta, hogy elsőnek mászhasson ki rajta. Egyik kezével az orrát és száját takarta el a kellemetlen szagtól, a másikkal pedig felhúzta magát, és átugrott.

– Most pedig futás az autóhoz! – parancsolta Dylan.

Amint elérték a parkolót, az iskola épületéből több tucat diákvámpír köztük tanárok szaladtak ki. Cin futás közben hátra pillantott és legszívesebben felordította volna, hogy mikor lesz már ennek vége? Még mindig üldözték őket.

Az autóba bevágódtak, és bezárták az ajtókat. Dylan a gyújtásba helyezte a kulcsot, amikor a vámpírok neki szaladtak a kocsinak és dühösen ököllel az ablaküvegre csaptak. Cin felsikoltott, és Kevinhez bújt. Már nem bírta ezt nézni, se hallgatni. A fiú védelmezőn átkarolta, miközben Cin befogta fülét, és a szemét. Legyen már vége! Nem bírom! A félelem az őrületbe fog kergetni!

– Taposs a gázba! – hallotta Kevint, majd megérezte, ahogy az autó mozgásba lendült. A zajokat nem tudta teljesen kizárni, ezért hallotta az autónak csapódó testek tompa hangját.

Egy vámpír szándékosan szaladt ki eléjük, és mintha gúnyosan mosolygott volna a feléje közeledő reflektorfényben.

Délután három!

Hangzott a visszhang mindhármuk fejében. Dylan még jobban rátaposott a gázra, és telibe csapta a vámpírt.

– Hallottátok? – kérdezte Cindy, aki rémülten pillantott fel a fiúkra.

– Délután három… – ismételte Kevin. – Nem tudom mit jelenthet…

– Remélem nem azt, amire gondolok. – szólt Dylan.

Az autó legalább százzal hajtott el a harmincas tábla mellett, és nem is lassított egészen a templomig. A járdákon emberek bolyongtak céltalanul, majd mikor meglátták az elszáguldó autót, utána iramodtak.

A templom előtt hangos csikorgások közepette fékeztek le. Sietősen kiugrottak, kiszedték a táskákat, és berohantak a templomba. Az hatalmas ajtót behúzták, és mindhárman fellélegeztek. Az egyetlen hely ahol már át lehet vészelni az éjszakát. Lihegve és kimerülten huppantak le a legközelebbi padra.  

– Hol lehet az igazgató? – kérdezte Kevin.

– Nekem van egy sejtésem… – mondta halkan Dylan. A barátai ránéztek, ezért tovább folytatta: – Amikor utána néztem a dolgainak megtudtam, hogy megvásárolta a város szélén levő elhagyatott villát. Szerintem ott lesz.

Cindy fáradtan pislogott a fiúkra, majd kidülledt szemekkel meredt a Kevin kötésére.

– Uramisten! Mi történt a kezeddel?!

Kevin Dylanre pillantott, mintha tőle várta volna az engedélyt elmondhatja- e a lánynak, végül felsóhajtott és így szólt.

– Megharaptak…

– Ne! – Cin felpattant és odasietett hozzá. Megérintette a bekötözött karját, és rémülten pislogott Dylanre.

– Ugye nem fog átváltozni?

– Nem tudom Cin… Hogy érzed magad? – fordult Kevinhez.

– Mint akin átment az úthenger, de szerintem ez csak az izgalomtól és a kimerültségtől van… Azon kívül semmi.

Aggodva figyelték Kevint, aki mintha sápadtabbnak látszott volna.

– Aludnunk kell, hogy holnap korán felébredhessünk! – javasolta Cindy. – Gondolom az a tervetek, hogy a villához megyünk.

A két fiú egyszerre bólintott, Cin pedig elmosolyodott rajtuk.

            Az kimerültségtől mindannyian pillanatok alatt elaludtak. A templom megóvta őket a gonosztól, ami kint ólálkodott. Kevint rémálom gyötörte, amiből izzadva riadt fel. Kapkodva szedte a levegőt, teste reszketett. A harapás helye égőn lüktetett a kezén, és érezte valami elindult a testében…